Simion Cernică

Tanulmány a végtelenségig ragozott egyedüllétről
HDV, 4’00’, 2015

Kerékpáron pedálozva egy Los Angeles-i udvaron a kelet-európai gyermekkort mindenfelől körülvevő beton emlékei és a XX. századi kalifornia utópiája között. A kerítésen túl minden egy hollywoodi díszletnek felel meg. Egy fehér vászonlepedővel (utalás egy újabb el nem készült festményre) védekezve a tűző Nap ellen, a bevándorló művész szembesül és nekifeszül a befogadó ország társadalmi, művészeti, saját élettörténete és önmaga által szabott határoknak.
Most, a súlyos kaliforniai szárazság idején, a művész egy víztartályt is magához cipel. Ez a tartály emlékeztet a sivatagban szétszórt, illegális bevándorlók megmentésére szolgáló tartályokhoz. Ebből a tartályból azonban szivárog a víz, és ahogy a művész biciklizik, a meleg cementen a víznyomok a végtelen jelét rajzolják ki. A jelek azonban szinte azonnal elpárolognak jelezvén a művész időbeli végességét is. A nemzetközi és kaliforniai konceptualizmussal és performance művészeti hagyományokkal való kapcsolat erőteljes, azonban a művész itt és most úgy döntött, hogy másvalaki fogja a művészt megtestesíteni a performansz során. A “színész” a művész napszemüvegét és cipőjét viselve biciklizik. A művész maga filmezi a történéseket. Ugyanakkor, az is fontos eleme a művész koncepciójának, hogy sem a víz, sem pedig a gravitáció ne akadályozó tényezőkként legyenek jelen a performanszban (utalás Bas Jan Ader-el folytatott képzeletbeli párbeszédre), sőt, ellenkezőleg, ezek szerves részét képezzék a túlélés és művészeti gyakorlat költői megjelenítésének.

„Amerika, itt vagyok, hogy segítsek!’’
digitális print, 2011-2015

A projekt szinte ösztönösen indult miután Los Angelesbe költöztem 2011 nyarán. Az újra felfedezett Amerika (USA), pontosabban a nemrég bekövetkezett gazdasági válság utáni Amerika olyannak tűnt, mint egy sikertelen plasztikai műtét utáni arc, mely már képtelen elrejteni az egyre mélyülő társadalmi egyenlőtlenségeket és az Amerikai álomtól való eltávolodást. Ma Amerikának egy újfajta kezelésre van szüksége: hatékony gazdasági és főképp társadalmi javulást eredményező kezelésre. A frissen érkezett bevándorló által felkínált utópisztikus segítségnyújtás egy poétikus, “gyerekes”, politikai és társadalmi szempontból irreleváns gesztus. Ugyanakkor ezáltal a gesztus által a művész egy olyan virtuális párbeszédet kezdeményez, mégpedig egy olyan témáról, mely jelenleg csak felületesen, vagy egyáltalán nincs jelen a közmédiában, mégpedig arról, hogy a látszat ellenére Amerikában is vannak politikai és társadalmi problémák. Ha az Egyesült Államok jelenlegi külpolitikáját nézzük (katonai és gazdasági intézkedéseit egyaránt) – ami szintén sok vitát kavart -, akkor arra az optimista következtetésre juthatunk, hogy amikor Amerikában javul majd a helyzet, akkor a világ többi részén is fog!

A projekt úgy kezdődött, hogy kézzel írott, a segítségnyújtás témájában írt szlogenekkel ellátott kartonlapokat helyeztem el California különböző nyilvános tereiben. Ezek a kartonok a kéregetők, hajléktalanok, illetve az ad hoc tüntetéseken résztvevők kartonjaira emlékeztettek. A kartonlapok nagy részét, illetve a kihelyezés folyamatát lefotóztam, majd a kartonokat a különböző helyszíneken hagytam. Gyakran a dokumentálás és kihelyezés folyamata maga több figyelmet keltett mint a kartonok tartalma, így alakult a projekt automatikusan nyilvános térben történő performanszá. A projekt továbbra is folytatódik, és újabb és újabb kifejezési formákat ölt.